Szomorúan láthatjuk, mennyire fáj a dolgozóknak, hogy a Malév nincs többé. Volt, nincs. A szomorú dolgozóknak most meg kell tapasztalniuk azt, amit az ország 80-90%-a már megtapasztalhatott korábban. Például azok a cégek, ahol én jó régen dolgozni kezdtem, már nagyon régen nem léteznek, eltűntek, pedig volt bennük már vagy 50-60 vagy akár százvalahány év innováció meg miegyéb. Jó volt bejárni dolgozni azokba a cégekbe is, volt ott saját asztalunk, székünk, fiókunk, és vasárnap anyukánkhoz mentünk borsólevest enni. A piac, a piaci igények, mondták akkor, megváltoztak, új kihívások vannak, amiknek nem tudtunk megfelelni, a versenyben alulmaradtunk, mondták akkor. De nemzeti légitársaságra szükség van, mondják most. Nemzeti könnyűiparra, nehéziparra, bányászatra, nemzeti cementgyártásra, konzerviparra, állattenyésztésre viszont nem volt szükség. Illetve verseny volt, és a verseny, ugye, mindenkinek csak jó, mondták, mindannyiunk érdeke, mert a verseny biztosítja a szabad választás lehetőségét és alacsonyan tartja az árakat, sőt a verseny életünk non plus ultrája. Aki pedig a versenyben elbukik, alulmarad, elvérzik, annak annyi. A megszűnt munkahelyekről ezrek, tízezrek mentek külföldre szerencsét próbálni, munkát vállalni az elmúlt két évtizedben. Most a Malév is elbukott a versenyben. Sőt talán nem is most, hanem már nagyon-nagyon régen. Sőt ha jobban megvakargatjuk, akkor talán még az is egyértelműen látható, hogy a Malév soha nem is volt versenyképes, soha nem is bírta a versenyt, mindig is az adófizetők pénzéből működött a nemzeti légitársaság. Sőt a Malév talán nem is volt nyereséges sohasem, sőt többnyire kövér veszteséget termelt, amit az adófizetők pénzéből kellett finanszírozni, és akkor még finoman fogalmaztunk. De mégis akadtak olyan szempontok, amik miatt a nemzeti légitársaságot finanszíroznia kellett az államnak, a veszteségeket le kellett nyelnie, bár ugyanazok a szempontok nem voltak elég erősek akkor, amikor a könnyűiparról vagy a cementgyártásról (és így tovább) esett szó. Több millió ember veszítette el a munkáját és szűnt meg a korábbi munkahelye ebben az országban az elmúlt húsz évben, mégis szomorú látni, mennyire fáj a Malév dolgozóinak most az, amit már sok millióan átéltek itt korábban. Szomorú, de a világ már réges-régen ilyen itt lenn a földön, bár ez onnan fentről talán nem látszott. Kedves szomorú dolgozók, üdvözöljük önöket is itt lenn! A földön. Majd meglátják, nem annyira rossz itt, ki lehet bírni.

Travis belépett a konyhába és felkapcsolta a villanyt, de nem történt semmi. Ez az izzó is kiégett. Már a múlt héten. Kitapogatta a hűtőszekrény ajtaján a fogantyút és megrántotta. Az ajtó kinyílt, de semmi fény. Ez se ég. Elbizonytalanodott. Lehet, hogy megint csak az elmebeteg szomszédja kapcsolta le a villanyórát. A múlt héten is kihívta a rendőröket hajnali kettőkor. A szomszéd lakásban dolgoznak, kérem, jöjjenek ki! - mondta vélhetően. Mit dolgoznak maguk ebben a lakásban? - kérdezte a járőr. Dolgozni? Évek óta nem dolgozom, uraim. Se sokat, se keveset - mondta Travis és pöccintett egyet a herezacskóján. Órák óta a vécén ülök és fosok, mint egy gép. Benyúlt a hűtőbe és végigtapogatta a legalsó polcot. Itt kell lennie valahol. A sarokban megtalálta az utolsó túrórudit. Letépte a végét a sötétben és mohón beleharapott. Hirtelen a szájához kapta a tenyerét és beleköpte az egész falatot. Mi a szar ez? Kapkodva és köpködve jutott el a fürdőszobába. Ott még ég a villany. Egy penészes masszát tartott a tenyerében. A szavatossági idő fél éve lejárt. A mosdóba dobta, ami maradt, és köpött még néhányat. Visszaült a tévé elé. A célunk egyértelműen az, hogy több turistát, több külföldit csábítsunk Budapestre, és rábírjuk őket, hogy huzamosabb ideig maradjanak – mondta Rogán Antal. Travis nyomkodni kezdte a távirányítót. A kurva anyját, már megint nem működik - mondta és földhöz vágta. Tíz perc múlva már aludt is. Álmában Bede Mártonnal fürdött Paraguayban. Körben százötven centis indián nők ültek. Büdös volt, de a víz jó meleg. Már nem érezte az oszló hulla ízét a szájában.